EGYMÁS TÜKRÉBEN
A történetírás és a művészet elemeit vegyítő installá ción két – egymással párhuzamos – idővonalat láthat
nak. A felső idővonal részben a teljes magyarországi, részben pedig kifejezetten az erzsébetvárosi zsidóság
1848 és 1948 közötti, száz éves történetének főbb csomópontjait és eseményeit mutatja be. Az alsó idősza- lagon ugyanez a száz év jelenik meg a zsidóság nem zetközi eseményei feltüntetésével. Ez utóbbi szalagot néhány további elnyomott nép, rassz vagy éppen a nemek egyenjogúsításáért folyó küzdelem fontos ese- ményei egészítik ki. A cél az, hogy áttekinthető legyen a magyar- és az erzsébetvárosi zsidóság története, me-
lyet a nemzetközi szalag helyez történelmi kontextusba.
Az időhúrok ugyanakkor nem törekednek teljes történeti áttekintést adni, ehelyett egyszerűen fel kívánnak villantani egy-egy fontos, érdekes, meglepő történést. Nálunk 1895-ben például éppen egyenjogúsítják az izraelita vallást, miközben Dreyfust Franciaországban életfogytiglanra ítélik. A lépcsőház idővonalai a világ más részeivel összevetve megvilágítják a XIX. század progresszív irányba haladó Magyarországát, mely később azzá az állammá válik, mely a XX. században az elsők között lépett az kirekesztők közé. Bízunk benne, hogy az Egymás tükrében időszalagjai a kor árnyaltabb bemutatásával elősegítik, hogy Magyarország ne ismételje meg kudarcos évszázadát: ne rekedjen meg fél úton, és ne tévedjen ismét tévutakra.
A magyar eseményeket bemutató időszalag állomásai:
Jelentős zsidó részvétel a Szabadságharcban (1848-49)
A magyar zsidók egyenjogúsítása (1867)
Jelentős zsidó részvétel a Szabadságharcban (1848-49):
A magyar zsidóság számarányát meghaladó arányban, jelentős anyagi és véráldozatokat vállalva vette ki a részét az 1848-49-es forradalom és szabadságharc küzdelmeiből. Ennek elismeréseként a szabadságharc utolsó napjaiban a szegedi országgyűlés kimondta a zsidók egyenjogúsítását, noha ennek ekkor már csak üzenetértékű jelentősége volt. A zsidók részesedtek a megtorlásból is. Haynau 230 ezer forintnyi hadisarcot rótt ki a zsidó közösségre – igaz, ezt később I. Ferenc József mérsékelte.
Bernstein Béla – A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók, Budapest: MTA, 1948
A Dohány utcai zsinagóga felavatása (1859):
1859-ben épült fel a mór stílusú, 3000 fő befogadására alkalmas Dohány utcai zsinagóga, ami ma Európa legnagyobb, a világ második legnagyobb zsinagógája. Az épületet Ludwig Förster tervei alapján építették, belső terét Feszl Frigyes díszítette, és a kivitelezést Wechselmann Ignác irányította. A belső tér 1200 négyzetméter, tornyainak magassága 44 méter. Az impozáns épület a korabeli magyar zsidóság gazdasági megerősödésének és társadalmi integrációjának jelképe volt. A közösség tagjai adakozással és önkéntes munkával biztosították a szükséges forrást, így az építkezés a közösség összefogásának szimbóluma lett. Az épület a mai napig a magyar zsidóság egyik kiemelkedő jelképe és történelmi emléke.
Gerő László (szerk) – Magyarországi zsinagógák, Budapest: Corvina, 1989
A magyar zsidók egyenjogúsítása (1867):
Az 1867-es kiegyezést követően az Országgyűlés elfogadta a XVII. törvénycikket, amely a zsidó vallású lakosságot teljes jogegyenlőségben részesítette. A törvény szövege tudatosan az „izraelita” kifejezést használta: ezzel a zsidóságot nem nemzetiségként, hanem vallási felekezetként ismerte el, akárcsak a katolikusokat, reformátusokat vagy evangélikusokat. Ez mérföldkő volt a magyar történelemben: a zsidók immáron ugyanazokkal a polgári és politikai jogokkal élhettek, mint más felekezetek tagjai, és hivatalosan is részeseivé váltak a modern magyar nemzetnek.
Karády Viktor & Kemény István – Zsidóság a magyar nemzetépítésben a numerus clausus előtt és azután. Budapest: Cserépfalvi Kiadó, 1997
Megnyílik a Pesti Izraelita Leányárvaház (1870):
A Pesti Izraelita Leányárvaházat a Damjanich utca 26-ban építette föl 1870-ben a Pesti Izraelita Nőegylet. A Bischitz Dávidné Fischer Johanna által alapított nőegylet az első olyan szociális szervezet volt az országban, mely beteg, özvegy asszonyok és rászoruló fiatal lányok megsegítésével foglalkozott. Az intézmény a zsidó közösség összefogásával és adományaival épült fel, és hamarosan több tucat árva és elhagyott lány számára biztosított otthont, oktatást és vallási nevelést. Az árvaház működése nemcsak a közösségi szolidaritás példája volt, hanem illeszkedett a XIX. századi magyarországi zsidó jótékonysági hálózatba is, amelyben kiemelt szerepet játszott a nők áldozatos munkája. Az árvaházat Wechselmann Ignác tervezte, ám az épület ma már nincs meg.
Gerő Katalin – A szeretet munkásai. A pesti Izraelita Nőegylet története. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995
Zsidó egyházszakadás (1871)
A kiegyezés utáni időszakban a magyarországi zsidóság gyors polgárosodása és asszimilációja éles vitákat váltott ki a vallási és közösségi élet jövőjéről. Az 1868–69-es Izraelita Egyetemes Gyűlés célja a magyarországi zsidóság egységes szervezetbe tömörítése lett volna. A tanácskozáson azonban a meghozott döntések elsősorban a neológ irányzat és a kultuszminiszter elképzeléseit tükrözték, így az ortodoxok úgy érezték, hogy vallási hagyományaik háttérbe szorulnak. Ezért 1871-ben, császári engedéllyel külön felekezetet alakítottak, a kongresszus (kompromisszumát) döntését elutasítva. A közösségek egy része pedig sem a neológ, sem az ortodox szervezethez nem kívánt csatlakozni – ők lettek a „status quo ante” irányzat hívei.
A kormány mindhárom irányzatot hivatalos felekezetként ismerte el, önálló országos képviselettel és intézményrendszerrel. Ez az államilag szentesített szakadás Európában egyedülállónak számított: más országokban ugyan léteztek reform- és ortodox közösségek, de azok nem váltak külön, jogilag elismert felekezetekké.
Komoróczy Géza – A zsidók története Magyarországon I-II. Pozsony, Kalligram Kiadó, 2012
Felépül a mai Csányi5 épülete (1872):
1839-ben adták át azt a földszintes lakóházat, amelyet Rákosi (Zimmer) Károly hangszerkészítő mester megrendelésére Kasselik Ferenc épített. Ezt követően az U-alaprajzú házra 1872-ben Fodor István kívánságára Klein H. János épített emeletet. Végső alakját Winkelhoffer Mátyás kozmetikumkereskedőnek köszönheti, aki 1887-ben Phillip János terve alapján eklektikus stílusúra építtette át tulajdonát. 1896 ban Robitsek József szűcsmester és felesége megvásárolták a házat, majd toldaléképülettel bővítették az udvar felé. 1944-ben a Csányi utca 5. sárga csillagos ház volt, ahol a zsidó lakóknak kötelezően össze kellett költözniük és a ház homlokzatán sárga Dávid-csillagot kellett elhelyezni.
Az ingatlant 2007-ben kiürítették, azt követően udvarán egy jó darabig a Tetthely nevű romkocsma működött, majd az önkormányzat ideiglenes jelleggel műemlékké nyilvánította az épületet. Az önkormányzat 2017-re újraépíttette a sok éve üresen álló egyemeletes egykori csillagos házat, ahol Zsidó Történeti Tár néven a kerület egykori zsidó lakóinak környezetét bemutató kiállítás, valamint Csányi5 néven egy új közösségi-kulturális tér működik.
Megalakul az Erzsébetvárosi Polgári Kör (1875):
Az 1870-es években, Erzsébetváros rohamosan fejlődő, polgárosodó városrészében jött létre az Erzsébetvárosi Polgári Kör. A szervezet kulturális és társadalmi központként működött: előadásokat, bálokat, jótékonysági akciókat és politikai vitákat szervezett. A kör tagjai között zsidók és nem zsidók egyaránt jelen voltak, így a közösség a városrész sokszínű társadalmi és felekezeti összetételét is tükrözte.
A XX. századra a körből egy új, határozottabban politikai profilú szervezet nőtt ki: az Erzsébetvárosi Demokrata Kör. Ez már nem csupán társasági, hanem ellenzéki politikai fórumként is működött, amelyben a főváros zsidó és keresztény polgárai együtt kerestek alternatívát a kormányzati politikával szemben.
A Kör alapítója és több mint ötven éven keresztül elnöke Ehrlich G. Gusztáv volt, aki aktívan kiállt a demokrácia és a társadalmi egyenlőség mellett. A kör a korszak antiszemita politikai támadásainak célpontjává vált, sorsa így szorosan összefonódott Erzsébetváros zsidó és polgári történetével.
Izraelita Siketnéma Intézet (1878):
Az 1878-ban megnyílt intézet alapját egy néhány évvel korábban készült végrendelet teremtette meg, amelyben Fochs Antal több mint 485 000 forintot hagyományozott egy országos izraelita siketnéma intézmény létesítésére. A neoreneszánsz stílusú impozáns, monumentális épület Freund Vilmos tervei alapján épült. Az intézet felekezeti hovatartozástól függetlenül fogadta a tanulókat, és 1878-1945 között körülbelül 1000 siketnémát emelt emberi méltóságba, ezzel korának egyik első és legfontosabb ilyen szakintézetének számított. Jelenleg a McDaniel College Budapest magánegyetem működik az épületben.
Török Gyöngyvér (szerk.) – Ami látható, és ami láthatatlan: Erzsébetváros zsidó öröksége. Budapest: Erzsébetváros Önkormányzata, 2018
A tiszaeszlári vérvád pere (1882-83):
1882 áprilisában Tiszaeszláron eltűnt Solymosi Eszter, egy 13 éves református lány, akinek vélt rituális meggyilkolásával a helyi zsidó közösséget vádolták meg. A vád országos figyelmet keltett, és azonnal felerősítette az antiszemita indulatokat: több vidéki pogrom és támadás is történt a zsidó lakosság ellen. Az 1883-ban Nyíregyházán kezdődő per során a vádlottakat többek között Eötvös Károly védte. A tárgyalás végére kiderült, hogy a vádak megalapozatlanok, így a vádlottakat felmentették.
A felmentő ítélet után országos zavargások törtek ki, amit csak jelentős katonai erővel tudtak megfékezni. A per keltette antiszemita indulatokból nőtt ki az Istóczy-féle Antiszemita Párt is. A nemzetközi figyelmet kapott per fontos mérföldkő volt a jogegyenlőség és az igazságszolgáltatás függetlensége szempontjából, ugyanakkor rávilágított a társadalomban meglévő erős antiszemita előítéletekre és a zsidó közösség kiszolgáltatottságára.
Krúdy Gyula – A tiszaeszlári Solymosi Eszter. Budapest: Magvető, 1971; Kövér György – A tiszaeszlári dráma. Budapest: Osiris, 2011; Eötvös Károly – A nagy per. Budapest: Franklin Társulat, 1904;
Bejut a parlamentbe az Országos Antiszemita Párt (1884):
1884-ben az Istóczy Győző fémjelezte Országos Antiszemita Párt először szerzett mandátumot a magyar parlamentben. Pártprogramjuk a zsidó közösségek elleni politikai intézkedéseket támogatta, és nyíltan antiszemita retorikát hirdetett, részben a tiszaeszlári vérvád per által felkorbácsolt indulatokra építve. A kor közismert politikusaihoz fűződő kapcsolataik révén országos figyelmet kaptak, és választási sikerük jelezte, hogy az antiszemita előítéletek politikai erővé válhatnak. Parlamenti jelenlétük rövid életűnek bizonyult. Két ciklus után kiestek az országgyűlésből, majd a párt 1892-ben feloszlott. Tevékenységük ellen felszólalt többek között Eötvös Károly, képviselő, a tiszaeszlári vádlottak védője; Tisza Kálmán, miniszterelnök; sőt Kossuth Lajos is.
Paksy Zoltán – Istóczy Győző és a magyar antiszemita mozgalom (1875-1892). Budapest: Balassi Kiadó, 2012
Megépül a Vasvári Pál utcai zsinagóga (1887):
A Vasvári Pál utca 5. udvarában álló zsinagóga 1886–87-ben [a táblán szereplő 1889-es dátum helytelen] épült Fellner Sándor tervei szerint, a Budapesti Talmud Egylet megbízásából. Két földszintes ház közé illesztve emelték, így az utcáról is jól látható maradt. Az épület stílusa a neogótikus, a korai szecessziós és a neoreneszánsz elemeket ötvözi. A zsinagógát U alakban körülölelő lakóházban a közösség tagjai éltek. Az 1990-es évek elején felújították, és azóta a budapesti Chábád Lubavics közösség imaházaként működik.
Klein Rudolf – Zsinagógák Magyarországon 1782-1918. Budapest: TERC Kft., 2011
Népszámlálás: 707 961 zsidó él hazánkban (1890):
Az 1890-es népszámlálás során 707 961 ember vallotta magát zsidónak. Közülük ekkor még csak 39% volt városlakó, ugyanakkor 63,8%-uk ekkor már magyar anyanyelvűnek vallotta magát.
Gonda László – A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Budapest: Gondolat, 1992
Meghal Wahrmann Mór, az első zsidó országgyűlési képviselő (1892):
1892-ben elhunyt Wahrmann Mór, Magyarország első zsidó származású országgyűlési képviselője. Wahrmann a közéletben a magyar zsidóság társadalmi és gazdasági előmenetelét támogatta, különösen az oktatási és vallási intézmények fejlesztésében vállalt szerepet. Halála a közösség politikai képviselete szempontjából jelentős esemény volt. A Magyar-Zsidó Szemle a „legnagyobb magyar zsidóként” búcsúztatta. „[…] csak azt a végtelen nagy űrt látjuk tisztán, melyet Wahrmann maga után hagyott. Csak azt, hogy a felekezet összessége egész intellectuális erejének kell mozgásba jönnie, hogy ez az űr el ne nyelje küzdelmeink zsenge sikereit. Legjobb erőinket kell összetömörítenünk, hogy a ledőlt bástya helyébe, melynek neve Wahrmann volt, uj erőd emelkedjék…”
Érdekesség, hogy Wahrmann 1882-ben párbajra hívta az országgyűlésben belé kötő Istóczyt, a későbbi Antiszemita Párt vezetőjét, ám a legenda szerint sem a másnapos antiszemita, sem a rövidlátó zsidó nem találta el a másikat, így a párbaj nem követelt halálos áldozatot.
Frank Tibor – Honszeretet és felekezeti hűség: Wahrmann Mór 1831-1892. Budapest: ELTE BTK, 1993
Az izraelita vallás egyenjogúsítása (1895):
Az egyházpolitikai küzdelmek egyik fő eredményeként született meg az 1895. évi XLII. törvény, amely részben pótolta az 1868–69-es zsidó kongresszus kudarcát. A törvény révén az izraelita vallás elnyerte helyét a bevett felekezetek között, és a viszonossági törvény kiterjesztésével lehetővé vált a felekezetileg vegyes házasság, valamint keresztények betérése a zsidóságba. A felekezeti autonómia azonban továbbra sem valósult meg, mivel az állam ezt az ortodox–neológ szervezeti kettéválás megszüntetéséhez kötötte. Mindazonáltal a törvény megerősítette a hazai zsidóság nagyobb részében az asszimilációs pályába vetett bizalmat.
Komoróczy Géza – A zsidók története Magyarországon I-II. Pozsony: Kalligram Kiadó, 2012
Cionista egyetemisták megalakítják a Makkabea egyesületet (1903):
1903-ban fiatal cionista egyetemisták megalapították a Makkabea egyesületet, amely a magyarországi cionista mozgalom egyik első szervezett ifjúsági formációja volt. Az egyesület célja az volt, hogy a zsidó fiatalokat felkészítse a cionista eszmék gyakorlati megvalósítására, és erősítse a zsidó nemzeti öntudatot. A Makkabea tevékenységei közé tartozott a kulturális és oktatási programok szervezése, amelyek elősegítették a zsidó közösség belső kohéziójának erősödését és a cionista eszmék elterjedését Magyarországon. A Makkabea alapította az első magyar cionista hetilapot, a Zsidó Néplapot.
Novák Attila – Átmenetben: A cionista mozgalom négy éve Magyarországon. Budapest: Múlt és Jövő, 2000
Létrejön az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) (1910):
1910-ben indult el az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) egy újszerű gondolattól hajtva. A Pesti Izraelita Hitközség rabbija, Hevesi Simon kezdeményezésére létrejött szervezet célja az volt, hogy a világi eszméket és értékeket figyelembe véve aktualizálja a zsidó vallás hagyományos értékeit, ezzel közelebb hozza azokat a modern kor embereihez.
Az OMIKE országos hálózatot épített ki, és különféle előadásokat, könyvtári programokat, tanfolyamokat szervezett, így erősítve a magyar zsidóság kulturális identitását és közösségi életét. A szervezet hozzájárult ahhoz, hogy a zsidó közösségek belső életét fejlesszék, miközben a modern, polgári értékek és a vallási hagyományok párhuzamos ápolására is lehetőséget teremtett.
Harsányi László – A fényből a sötétbe: Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) évtizedei 1909–1950. Budapest: Múlt és Jövő, 2003
A Dob utcába költözik az ortodox iskola (1913):
Az első budapesti ortodox elemi iskola 1873-ban alakult meg, kezdetben az Andrássy út környékén, majd az Orczy-házban működött. 1913-ban beköltözött a Dob utca 35. szám alatti, Loffler Sándor és Béla tervei alapján épült szecessziós zsinagóga közelében lévő épületbe, ahol vallási és világi ismereteket egyaránt szerezhettek a gyerekek. 1920-tól a fiú tanulók polgári iskolát is látogathattak ugyanitt, a lányok számára pedig 1917-től elemi, 1921-től polgári iskola nyílt.
Az intézményben Tóra-tanfolyam is működött, amely a Tórász Emesz Egylet jesivájára készítette fel a diákokat. A 12 tanterem több száz növendék oktatását szolgálta, kiegészítő fiókiskolák is működtek. Az ortodox iskolák erős közösségi kötelékeket alakítottak ki, ötvözve a hagyományőrzést a modern polgári ismeretekkel.
Orbán Ferenc – A magyarországi ortodox zsidóság története. Budapest: Múlt és Jövő, 2004
Kóser mészáros- és kolbászüzem (1914):
A Kazinczy utca 42-ben 1914 óta működő kóser mészáros- és kolbászüzemet utolsóként a kis borsodi faluból származó, később Auschwitzot is megjárt Kővári Dezső vezette. Az üzemben friss kolbászokat és konzerveket készítettek. A házat a kétezres évek elején bontásra szánták, de az ÓVÁS! Egyesület közbenjárásával megmenekült, és az új étterem néhány tárggyal emlékeztet a múltjára. Az üzlet mezuzáját a Magyar Zsidó Levéltárban őrzik. Kővári Dezső később a Dob utca 35. szám alatti zsinagóga épületegyüttes egyik szárnyába költözött, és bár 2005-ben elhunyt, emlékét a Dob utca 35. falán elhelyezett névtábla, valamint azóta is működő húsüzem munkatársai őrzik.
Numerus clausus(1920):
1920-ban elfogadják a „numerus clausus" (zárt szám, számbeli korlátozás) címet viselő XXV. törvénycikket, mely súlyos sérelmet ejtett a polgári jogegyenlőség elvén. A törvény az egyetemekre való – korábban az érettségi vizsga letételével automatikus – bejutást kötötte különféle föltételekhez. A szövegében nem szerepelt az „izraelita" vagy a „zsidó" szó, de mindenki tudta, hogy az főként a zsidó értelmiség arányának visszaszorítását célozza. A fölvehető hallgatók arányát az ország területén lakó „népfajokhoz és nemzetiségekhez" kötötte, így vonva vissza a zsidóságnak az 1867-es emancipációs törvényben szentesített felekezetté minősítését.
A Numerus clausus az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye volt, két évvel azelőtt, hogy Mussolini és tizenhárom évvel azelőtt, hogy Hitler egyáltalán hatalomra jutott volna. A dualizmus befogadó szellemiségével erős kontrasztban áll a Horthy-éra egyik első jogszabálya, mely valódi reformok helyett törvényi szintre emelte az antiszemitizmust.
Kovács M. Mária – Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon, 1920-1945. Budapest: Napvilág Kiadó, 2012
Pokolgépes merénylet az Erzsébetvárosi Kör ellen (1922):
1922. április 3-án pokolgép robbant az Erzsébetvárosi Demokrata Kör Dohány utcai székházában. A Demokrata Kör a korszak egyik fontos ellenzéki egyesülete volt, amelyben zsidó és nem zsidó polgárok közösen dolgoztak a demokratikus értékek és a társadalmi haladás képviseletén. Éppen emiatt vált célponttá a radikális jobboldali, antiszemita csoportok szemében, akik a kör működését a „zsidó befolyás” jelképeként bélyegezték meg.
A merénylet több mint féltucat halálos áldozatot és számos sebesültet követelt. A támadás egyértelműen a Horthy-korszak elejének erőszakos antiszemita légkörébe illeszkedett, amikor a politikai szélsőségesség a zsidó közösségeket és az ellenzéki szerveződéseket egyaránt célba vette. Az elkövetők soha nem kerültek kézre, és az ügyet hamar lezárták – ez is mutatja a korszakkal járó politikai antiszemita légkör erejét.
Kántás Balázs (szerk.) – A bombamerényletek kora: Levéltári források a Horthy-korszak első éveinek politikai terrorizmusához, 1922-24. Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtár, 2021
A belügyminiszter felfüggeszti az Erzsébetvárosi Kört (1928):
1928 júniusában a belügyminiszter felfüggesztette az Erzsébetvárosi Demokrata Kör autonómiáját. A kör zsidó és nem zsidó polgárokat egyaránt tömörített – a húszas években az ellenzéki, demokratikus közélet egyik fontos fóruma volt. A kör élén Ehrlich G. Gusztáv bankár, várospolitikus állt, aki ismert alakja volt a budapesti közéletnek, és következetesen kiállt a polgári szabadságjogok, valamint a zsidó közösség egyenjogúsága mellett.
A felfüggesztés hivatalosan azért történt, mert a kör évekkel korábban meghozott alapszabályát még nem fogadta el a belügyminisztérium. Azonban a korabeli sajtó beszámolói szerint valójában az történt, hogy az egyre inkább ellenzéki irányba tolódó kör élére a Belügyminisztérium – Ehrlich helyett – egy kormánypárti képviselőt szeretett volna megválasztatni elnöknek. Mivel a kormánypárti jelöltet nagy többséggel leszavazták, a belügyminiszter úgy igyekezett gyengíteni a kört, hogy mondvacsinált okokkal elvonta annak autonómiáját. A Magyar Hírlap újságírója így kommentálta a történteket:
„Szép, szép mindez, de miért nem vették ezt észre mindaddig, míg a klub [értsd: a kör – Ő.Á.] kormánypárti politikát folytatott és miért állapítja meg csak most, 1928-ban, hogy a kör 1920-as alapszabályait 1922-ben a belügyminiszter pótlások céljából visszaadta, ördöngős véletlen! Mindez csak most derült ki, amikor a klub többsége Rassay és Sándor Pál mellé állt!”
Népszámlálás: 444 567 zsidó él hazánkban (1930):
Az 1930-ik évi népszámlálás 444 567 zsidót talált Magyarországon. A városlakó zsidók arányának (73%) emelkedése ekkora már lelassult, amiben közrejátszott az is, hogy az (át)kitértek rendre csökkentették a városi neológia létszámát. A magyar anyanyelvűség a zsidók körében csaknem teljes lett (97,3%).
Gonda László – A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Budapest: Gondolat, 1992
Kárpáti Károly aranyérmet nyer a berlini olimpián (1936):
1936-ban, a berlini olimpiai játékokon Kárpáti Károly bírkózásban aranyérmet szerzett, ami jelentős sporteredménynek számított Magyarország számára a nemzetközi porondon. Eredménye különösen figyelemre méltó volt a zsidó sportolók helyzetének árnyékában, hiszen a náci Németországban a zsidók és más „nem kívánatos” csoportok kirekesztése folyt – például Hitler nem fogott kezet az afroamerikai atléta, Jesse Owens győzelme után –, így Kárpáti teljesítménye egyszerre volt sporttörténeti diadal és szimbolikus ellenállás a kirekesztő politikai légkörrel szemben.
Kárpáti Károly – Az idő sodrában.Budapest: Sportpropaganda Vállalat, 1984
Életbe lép az első zsidótörvény (1938):
1938-ban elfogadták az első zsidótörvényt Magyarországon. A törvény korlátozta a zsidók arányát a közszolgálati, oktatási, ügyvédi és igazságszolgáltatási pályákon, jellemzően 20%-os felső határ bevezetésével. Célja a zsidóság társadalmi, gazdasági és politikai kirekesztése volt, és ez jelentette az első hivatalosan kodifikált jogi korlátozást a második világháború előtti Magyarországon. A törvény előkészítette a terepet a későbbi, súlyosabb antiszemita intézkedésekhez, mint a második és harmadik zsidótörvény.
Vértes Róbert (szerk.) – Magyarországi zsidótörvények és rendeletek 1938–1945. Budapest: Balassi Kiadó, 2012