Mezüze

A képen látható mezuza a rabbi dolgozószobájának ajtaján található, az ERZSITT állandó kiállításának részeként. A rajta látható betű a héber sin. A hagyományos magyarázat szerint ez Isten egyik nevére utal: SáDáJ (sin, dálet, jod). Ezt a nevet általában Mindenhatónak szokták fordítani.  A rabbinikus szójáték szerint az istennév három betűje a következő mondat rövidítése: Somer Dlátot Jiszráél, azaz Izrael ajtóinak őrzője, és emiatt illik épp ez az istennév az ajtófélfán elhelyezett mezuzára. A hosszúkás alakú, gyönyörűen megmunkált, hosszában szétnyitható tok belsejében a „Halljad Izrael” kezdetű ima első két versszaka olvasható. (Mózes V 6:4-9).  Ez, a zsidók ajtófélfáin található kis doboz valójában az egyik legismertebb vallási jelkép. A szó egyszerűen ajtófélfát jelent, mert a mózesi törvény már ősi időben elrendelte: írjátok azokat házad és kapuid ajtófélfáira! 

A stilizált mezuza az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár logójának is az alapját képezi, mivel gyűjteményünk elsősorban jellegzetes zsidó lakásbelsőket, tereket, műhelyeket mutat be.

Kisózófa

A múzeum gyűjteményében található kettő darab kisózófa, amelyek a zsidó vallás egy már eltűnt hagyományát elevenítik fel. A tárgyakat Kerekesné Frank Györgyi adományozta a kiállítás számára. Elmondása alapján a fa egy családi örökségből származik, édesanyja, Hecktmann Sarolta használta. A család az 1900-as évek elején ortodox hagyományok szerint élt. Hetente egyszer volt lehetőségük húst vásárolni, szombatra, amelyet maguknak kóseroltak. A sakter a húsról mindössze a tollat távolította el, ezért volt fontos, hogy a háztartásokban maguk tudják elvégezni a vér kisózását. Az idő múlásával a szokások átalakultak, így ezek a tárgyak igazi ritkaságnak számítanak. Ma már alig néhány háztartásban található a kisózásra alkalmas eszköz, azok használatáról is csak az idősebb generáció tud mesélni. 
A zsidó háztartás alapja a kósersági szabályok betartása, ami a Tóra útmutatásán alapszik. A Tóra tiltja minden élőlény fogyasztását, amely természetes módon elpusztult, vagy nem rituális vágás útján ölték meg. A rituális vágás célja, hogy minél kevesebb szenvedést okozzanak az állatnak, és minél több vért távolítsanak el belőle. Ezt általában erre szakosodott sakter végezte. A vér fogyasztása még kóser állatok esetében is tiltott, épen ezért a vér teljes eltávolításának két módja ismert: kisütéssel és kisózással. A kisózást általában a vágást követően, otthon végezték. A vízben való megpuhítását követően a hús egész felületét durva szemű sóval szórják be, amely a vért kiszívja belőle. A megsózott húst lejtős felületű vagy lejtősre kitámasztott, sima táblára kell fektetni, amelyről a vér lecsoroghat. Más eszközei is ismertek, például a kisózó kosár, amelynek rácsos szerkezetén keresztül tud a vér lefolyni.

Forrás: 
Hayim Halevy Donin: Az étkezés törvényei  http://zsido.com/fejezetek/hayim-halevy-donin-az-etkezes-torvenyei/
Szarvas Zsuzsa: Zsidó tárgyak a Néprajzi Múzeumban (Néprajzi Múzeum, Budapest, 2017.)

Táncrend

A 19. század, de főleg a Monarchia időszakának kiemelkedő eseményei voltak a táncos mulatságok. Az előkelő udvari bálok mellett szinte minden foglalkozási csoportnak, egyesületnek megvolt a maga bálja, éppúgy a fővárosban, mint vidéken. Ezekről több újságcikk és különböző korabeli írások számolnak be. Többek között az 1889-ben megjelent Országos Hírlap sorra veszi az azévi farsangi bálokat Budapesten. Abban az évben az Izraelita Nőegylet február 13-án tartotta meg rendezvényét a Vigadóban. Ennek az eseménynek őrzi az emlékét, az a kis könyvecske, amely a múzeum egyik vitrinjében kapott helyet.

A 19. században kezdett elterjedni a táncrendek használatának szokása. A bálba érkező hölgyek a bejáratnál vehették át a táncrendet, vagy pedig a bál megrendezése előtt elküldték a számukra. Az apró díszes, notesz formájú könyvecskék mellé ceruza is tartozott, amellyel a táncok felsorolása mellé a választott férfi nevét lehetett bejegyezni. Fontos jelzésértéke volt annak, kit melyik táncra jegyeztek be. A keringő volt a táncok királynője, azt mindenki szíve választottjával szerette volna eltáncolni. Ha a lánynak nem volt kedvére való a fiatalember, nyugodtan elutasíthatta azzal, hogy betelt a táncrendje. A beígért táncot viszont azzal a fiúval kellett táncolni, akinek odaígérte.

A táncrendek készítésével díszműiparosok, könyvkötők, ötvösök foglalkoztak. A papír mellett készülhetett más anyagból, például selyemből, bőrből, akár fából is. Díszítése utalt a bált szervező társadalmi csoportra, egyesületre. Az Izraelita Nőegylet báljára készült táncrend lila alapon sárga csillaggal díszített. A táncrendhez tartozik egy kis zsinóron függő akasztó, amivel a hölgy ruhájához vagy legyezőjéhez lehet rögzíteni. 
A bálok után a lányok a táncrendet eltették emlékbe. Így ma ezek a kis könyvecskék emléket állítanak a múlt divatos táncainak, a társadalmi élet sokszínűségének.

Forrás: Dédanyáink „tánczrendje” (http://regi.sofar.hu/hu/node/78563)