A nemzetközi eseményeket bemutató időszalag állomásai:

• A zsidók beléphetnek Norvégiába (1851)
• Oroszországban eltörlik a jobbágyrendszert (1861)
• Moses Hess – Róma és Jeruzsálem (1861)
• Amerikában eltörlik a rabszolgaságot (1865)
• Az olasz zsidók egyenjogúsítása (1870)
• A német zsidók egyenjogúsítása (1871)
• A zsidó származású Benjamin Disraeli másodszor lesz brit miniszterelnök (1874)
• Magyar zsidók megalapítják Petah Tikva városát (1878)
• Megindul a galíciai zsidók bevándorlása hazánkba (1880):
• Pogromhullám Oroszországban (18819
• Megszületik a Pittsburgh platform (1884)
• Dreyfus kapitányt elítélik (1895)
• Herzl – A Zsidó Állam(1896)
• Az első cionista kongresszus (1897)
• Szavazati jogot kapnak a finn nők (1906)
• Zsidó néprajzi expedíció indul az Orosz Birodalomban (1912)
• Balfour-nyilatkozat (1917)
• Az amritrsari mészárlás életre hívja Gandhi mozgalmát (1919)
• Walter Rathenau meggyilkolása (1922)
• Hitler hatalomra jutása (1933)
• Nürnbergi faji törvények (1935)
• Az első női rabbi, Regina Jonas (1935)
• Kristályéjszaka (1938)
• Eviani konferencia (1938)
• A birt Fehér Könyv határozat (1939)
• Wannseei konferencia (1942)
• Dánia és Bulgária nem engedi deportálni a zsidókat, miközben Varsóban kitör a gettófelkelés (1943)
• Fogolylázadás robban ki Auschwitzban (1944)
• A King David Hotel felrobbantása (1946)
• Izrael állam kikiáltása (1948)

A zsidók beléphetnek Norvégiába (1851):

Norvégia 1814-ben elfogadott alkotmánya – bár összességében liberálisnak számított – egy zsidókat kirekesztő pontot is tartalmazott. Az ún. „zsidó paragrafus” (Jødeparagrafen) megtiltotta a zsidók belépését az országba. Eza tilalom csak megerősített egy korábbi törvényt: V. Keresztély 1687-ben kiadott jogszabálya előírta, hogy a zsidók csak külön engedéllyel léphetnek be Norvégiába, máskülönben letartóztatás és kiutasítás vár(t) rájuk.

A XIX. század elején egyre erőteljesebb közéleti vita indult a rendelkezésről. Henrik Wergeland (1808–1845), a norvég nemzeti romantika költője és gondolkodója írásaiban és parlamenti kezdeményezéseiben követelte a zsidók befogadását. Nyomására a kérdés többször is parlament (Storting) elé került, amely végül 1851-ben, kétharmados többséggel hatályon kívül helyezte a „zsidó paragrafust”. Ettől kezdve a zsidók hivatalosan is beléphettek Norvégiába.

A döntés eredményeként az 1850-es évektől fokozatosan megindult a betelepülés, főként Dániából és Észak-Németországból. A XIX. század végére Oslóban és Trondheimben már körülbelül 650 fős közösség élt, amely a norvégiai zsidóság alapját jelentette.

Sass, Ann. Jewish Life and Culture in Norway: Wergeland's Legacy. New York: Abel Abrahamsen, 2003.

Oroszországban eltörlik a jobbágyrendszert (1861):

március 3-án II. Sándor orosz cár kiadta a jobbágyfelszabadító manifesztumot, amely 23 millió jobbágyot tett szabaddá az Orosz Birodalomban. Ez mérföldkő volt a birodalom történetében, hiszen évszázadokon át a földesúri függőség határozta meg a jobbágyok életét. A reform célja a gazdaság modernizálása és a társadalmi feszültségek enyhítése volt, különösen a Krími háborúban elszenvedett vereségek hatására.

A jobbágyfelszabadítás nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és politikai változást is hozott. Bár a jobbágyok földhöz jutottak, a földekért fizetendő kötelezettségek és a közösségi földhasználat (mir) miatt nem alakult ki teljes egyéni birtoklás. A reform tehát nem jelentett azonnali teljes szabadságot, de elindította a vidéki társadalom modernizációját és a feudalizmus végét.

Bár Európában a XIX. században több országban is zajlottak földreformok, a jobbágyok tömegei és a birodalom kiterjedtsége miatt az orosz reform különösen jelentős volt a korban.

Lev Tolsztoj – Muzsikélet. Budapest: Argumentum Kiadó, 1995.

Moses Hess – Róma és Jeruzsálem(1861):

Moses Hess, a német filozófus és szocialista gondolkodó 1861-ben írta, majd 1862-ben Lipcsében jelentette meg fő művét, a Róma és Jeruzsálemet. A könyv tizenkét levélből áll, amelyeket egy gyászoló nőhöz címezve fogalmazott meg. Hess ebben arra a következtetésre jutott, hogy a zsidók soha nem válhatnak teljesen elfogadottá Európában: emancipációjukat ugyan elérhetik, de valódi tiszteletet és egyenrangúságot csak saját nemzeti államuk megteremtésével szerezhetnek.

A cím kettőssége – „Róma és Jeruzsálem” – egyszerre utal az olasz egységmozgalomra és a zsidó nemzeti újjászületés szükségességére. Hess nem vallási alapon képzelte el ezt az újjászületést: szocialista elvek szerint szervezett palesztinai közösséget vizionált, amelyben a földművelés, az ipar és a kereskedelem egyaránt hozzájárul a nemzet újjáépítéséhez.

Megjelenésekor a mű kevés visszhangot váltott ki, de a későbbi cionizmus – különösen a munkásmozgalmi irányzat – egyik alapművévé vált. Gondolatai előkészítették Theodor Herzl A zsidó állam című írását, és máig a modern zsidó nemzeti gondolat egyik kiindulópontjának tekintik.

Moses Hess – Róma és Jeruzsálem. Az utolsó nemzeti kérdés. Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 1995.

Amerikában eltörlik a rabszolgaságot (1865):

Az Egyesült Államokban az 1865-ös 13. alkotmánymódosítás végleg megszüntette a rabszolgaságot. A Kongresszus január 31-én fogadta el a törvényt, majd december 6-ára a szükséges számú állam is ratifikálta. December 18-án hivatalosan is hatályba lépett, így jogilag is felszabadult mintegy négymillió ember.

A döntést két évvel korábban Abraham Lincoln Emancipációs Kiáltványa készítette elő, amely ugyan nem jelentett teljes körű felszabadítást, de szimbolikus fordulatot hozott a polgárháború idején. Az 1865-ös módosítás viszont már végérvényesen lezárta a rabszolgaság intézményét az egész országban.

A rabszolgaság eltörlése óriási jelentőséggel bírt a korabeli Egyesült Államok számára: egy több évszázados, mélyen beágyazott társadalmi rendszert számolt fel, és alapot teremtett a fekete lakosság jogainak későbbi bővítéséhez. Bár Európában ekkorra a legtöbb helyen már eltörölték a rabszolgaságot, az amerikai döntés pedig egy nagyhatalomban született, és a polgárháború kontextusában szimbolikusan is a demokrácia és a szabadság megerősítését jelentette.

Harper Lee – Ne bántsátok a feketerigót!Budapest: Európa Könyvkiadó, 1963.

Az olasz zsidók egyenjogúsítása (1870):

Az olasz zsidók emancipációja a Risorgimento (Olaszország egyesítéséért folytatott XIX. századi mozgalom) idején kezdődött, amikor 1848-ban több olasz államban polgári egyenlőséget biztosítottak számukra. Az egyesült Olasz Királyság 1870-es létrejöttével, valamint a pápai állam bukásával és Róma elfoglalásával a zsidók számára hivatalosan is biztosították az egyenjogúságot. 1870. október 13-án rendeletben törölték el a vallási alapú megkülönböztetéseket, majd december 15-én a parlament törvénybe iktatta az egyenlőséget.

A változások különösen Róma zsidó közösségére voltak hatással, akik évszázadokon át a gettó falai között éltek, szigorú vallási és társadalmi korlátozások között. Az új törvények lehetővé tették számukra, hogy részt vegyenek a politikai és gazdasági életben, és teljes jogú polgárokká váljanak. Az emancipáció révén a zsidók fokozatosan integrálódhattak az olasz társadalomba, és hozzájárulhattak annak modernizációjához.

A döntés jogi értelemben teljes egyenlőséget biztosított, és fontos előrelépést jelentett a zsidó közösség társadalmi integrációja felé, még ha az elfogadás folyamata hosszabb ideig tartott is. Bár jogilag egyenlőkké váltak, a társadalmi elfogadásuk folyamata hosszú és fokozatos volt.

Segrè, Gino – The Golden Age of Italian Jews: 1848-1938. Philadelphia: Paul Dry Books,2025

A német zsidók egyenjogúsítása (1871):

A német zsidók emancipációja hosszú és fokozatos folyamat volt. Az 1812-es porosz toleranciaediktumot követően polgári jogaik fokozatosan bővültek, de a teljes jogegyenlőség csak a Német Császárság 1871-es létrejöttével vált valóra. Az új alkotmány minden német államban biztosította a zsidók számára a polgári jogegyenlőséget.

Ez a jogi előrelépés a zsidó közösségek számára rendkívül fontos volt, de a társadalmi elfogadás folyamata továbbra is hosszú ideig tartott. Bár a jogi korlátok megszűntek, a zsidók gyakran szembesültek előítéletekkel és diszkriminációval a mindennapi életben.

A német egyesítés előtti különböző államok eltérő jogi rendszerei miatt a zsidók emancipációja itt különösen bonyolult és hosszú folyamat volt. Az 1871-es császárság létrejötte ezért mérföldkőnek számított, mert jogi értelemben minden német zsidó teljes polgári jogegyenlőséget kapott.

Elon, Amos – The Pity of It All: A History of the Jews in Germany, 1743-1933. New York: Metropolitan Books, 2002.

A zsidó származású Benjamin Disraeli másodszor lesz brit miniszterelnök (1874):

1874-ben Benjamin Disraeli, zsidó származású politikus másodszor is brit miniszterelnök lett. Disraeli 1804-ben született Londonban, Isaac D’Israeli és Maria Basevi gyermekeként. Bár gyermekkorában megkeresztelkedett az anglikán egyházban, soha nem tagadta zsidó származását, és kortársai gyakran zsidóként tekintettek rá. Felnőttként tudatosan kezelte kettős identitását, és zsidó öröksége számára kulturális és identitásbeli jelentőséggel bírt.

A XIX. századi Angliában a zsidók fokozatosan kaptak polgári jogokat; például 1858-tól parlamenti mandátumhoz is juthattak. Disraeli politikai sikere ezért nemcsak személyes karrierje miatt volt figyelemre méltó, hanem szimbolikus jelentőségű a zsidó közösség számára is.

Az íróként is sikeres Disraeli egyetlen zsidó témájú regénye A zsidó herceg, melyben a fiktív főhős, David Alroy messiásként lázítja fel népét az iszlám kalifátus ellen, de a hatalom és személyes vágyai érdekében elhagyja zsidó hitét, ami végül tragikus következményekhez vezet. A regényben megjelenő vallási és politikai ambíciók, valamint a személyes áldozatok kérdései tükrözik Disraeli saját életének komplexitását és a zsidó identitásával kapcsolatos belső konfliktusait.

Benjamin Disraeli – A zsidó herceg. Budapest: GLM Unio Bt. 1998.

Magyar zsidók megalapítják Petah Tikva városát (1878):

1878-ban magyar zsidó telepesek alapították meg Petah Tikvát, az első állandó zsidó települést a modern Palesztinában. A város neve a Hóseás könyvéből származik, és „Remény kapuját” jelképezte a telepesek számára, akik elszántan próbálták megteremteni új életüket a kihívásokkal teli környezetben. A (telepítők) telrpesek v. bevàndorlók ? a mocsarak lecsapolásával és mezőgazdasági munkával igyekeztek fenntartható közösséget létrehozni, miközben a malária és a környező arab falvakból érkező rendszeres támadások súlyos nehézségeket jelentettek.

Petah Tikva alapítása a cionizmus korai hullámának fontos mérföldköve volt: a telepesek elszántsága, a közösségi élet megszervezése és a mezőgazdasági önfenntartásra való törekvés a diaszpóra zsidóság aktív részvételét tükrözte a zsidó állam megteremtésében. A város később a modern Izrael egyik központjává vált, és példát mutatott arra, hogy a kitartó munka és közösségi összefogás révén új élet és otthon teremthető a történelmi nehézségek közepette.

Megindul a galíciai zsidók bevándorlása hazánkba (1880):

Az 1880-as években megindult a galíciai zsidóság tömeges bevándorlása Magyarországra, főként az orosz birodalomban kirobbant pogromok és az egyre szigorodó törvények miatt, amelyek ellehetetlenítették a helyi zsidó közösségek életét és gazdasági tevékenységét. A bevándorlók elsősorban Budapest és az ország keleti ipari és kereskedelmi központjaiban telepedtek le, ahol jelentősen hozzájárultak a helyi gazdaság fejlődéséhez és a zsidó közösségek számának növekedéséhez. Érkezésük új kulturális és vallási hatásokat hozott, ugyanakkor feszültségeket is szült a helyi közösségekben, mert a gyors népességnövekedés túlterhelte az infrastruktúrát, és a helyiek kezdetben nehezen fogadták be a bevándorlókat.

Pogromhullám Oroszországban (1881):

1881 tavaszán az Orosz Birodalom számos városában és településén erőszakos támadások érték a zsidó közösségeket. A hullám közvetlen kiváltó oka II. Sándor cár márciusi meggyilkolása volt. Bár a merényletet nem zsidók követték el, a hivatalos sajtó és egyes kormányzati körök a zsidóságot tették felelőssé, ezzel teret engedve az antiszemita indulatok szabadon engedésének.

A pogromok Kijev mellett, több más jelentős várost és környékét is sújtották: Odessza, Jelizavetgrad, Balta, Szmirna, Nyizsnyij Novgorod és Varsó zsidó lakossága egyaránt szenvedett a támadásoktól. Az erőszak során házakat dúltak fel, üzleteket fosztottak ki, zsidó családokat gyilkoltak meg vagy űztek el otthonaikból. A helyi hatóságok sok esetben tétlenül szemlélték a történteket, sőt előfordult, hogy a támadóknak kedveztek.

Az 1881–1882-es pogromhullám következményei súlyosak voltak. Több tízezer zsidó hagyta el otthonát, és tömeges kivándorlás indult: egyesek Nyugat-Európába vagy Amerikába mentek, mások Magyarországon és a Monarchia területén kerestek menedéket. Ez a bevándorlási hullám jelentősen hozzájárult a közép-európai zsidó közösségek átalakulásához a 19. század végén.

George, G. K. The Kiev Killings. Washington, DC: New Academia Publishing, 2011.

Megszületik a Pittsburgh platform (1884):

1884-ben az Egyesült Államokban, Pittsburghben elfogadták a reformzsidó irányzat történelmi jelentőségű dokumentumát, a Pittsburgh Platformot. A dokumentum célja az volt, hogy meghatározza a reformzsidó közösségek vallási és etikai irányelveit, hangsúlyozva a vallási hagyományok és a modern társadalmi élet összeegyeztetésének lehetőségét. A platform radikálisan nyitott a modernitás felé: a zsidó törvények és rituálék egy részét szimbolikusnak tekintette, a vallási életet elsősorban etikai és erkölcsi kérdésekre fókuszálva. A Pittsburgh Platform hosszú távon meghatározta a reformzsidóság arculatát az Egyesült Államokban, és példaként szolgált a zsidó közösségek modernizációjára világszerte.

Jacob, Walter. The Changing World of Reform Judaism: The Pittsburgh Platform in Retrospect. Pittsburgh: Rodef Shalom Congregation, 1985.

Dreyfus kapitányt elítélik (1895):

1895-ben Alfred Dreyfust, a francia hadsereg zsidó származású tisztjét árulás vádjával életfogytiglani fegyházra ítélték a francia hadsereg titkos iratainak állítólagos kiszivárogtatása miatt. Az ügy hátterében az antiszemitizmus jelentős szerepet játszott, hiszen Dreyfus zsidó származása miatt vált a politikai és katonai elit belső konfliktusainak és az országos előítéletek céltáblájává.

Az ítélet után a Dreyfus-ügy az egész világon felhívta a figyelmet a francia társadalom antiszemita feszültségeire, és hosszú jogi és politikai vitákat indított el. Éles vitát váltott ki a közvéleményben, különösen a sajtóban és az irodalomban: Émile Zola 1898-ban J’accuse…! című nyílt levelében nyíltan Dreyfus ártatlanságát és az állami visszaéléseket hangsúlyozta, míg Halász Miklós később könyvében részletesen feldolgozta az ügy történetét és társadalmi következményeit.

1906-ban a jogi eljárások végül Dreyfus felmentéséhez vezettek, és rehabilitálták őt a hadseregben, megerősítve ártatlanságát. Az ügy hosszú távon a modern antiszemitizmus elleni küzdelem és a jogállamiság jelentős jelképe lett.

Nicholas Halasz – Dreyfus ​kapitány. Budapest: Gondolat, 1967.

Herzl – A Zsidó Állam(1896):

1896-ban Herzl Tivadar, az osztrák–magyar újságíró és író kiadta A Zsidó Állam című művét, amelyben a zsidó nép politikai önrendelkezésének szükségességét és a zsidó állam létrehozásának eszméjét vázolta fel. Herzl a könyvben részletesen érvelt amellett, hogy a diaszpóra zsidóság hosszú távú biztonsága és fejlődése csak egy független, szuverén államban biztosított ahol a zsidok nincsnek kötve a befogadó országok szeszélyeihez. A művet az 1890-és évek Európájának antiszemita hullámai inspiráltàk, különösen a Dreyfus-ügy, amelyek   világosan megmutatták a zsidóság sebezhetőségét a modern államokban.

A Zsidó Állam a cionista mozgalom alapvető dokumentuma lett, és jelentősen hozzájárult a politikai cionizmus elterjedéséhez világszerte.

Herzl Tivadar – A Zsidó Állam. Szombathely: Szülőföld, 2015.

Az első cionista kongresszus (1897):

1897-ben Bázelben, Svájcban került sor az első cionista kongresszusra, amelyet Herzl Tivadar hívott össze. A kongresszus célja az volt, hogy formális keretek közé szervezze a cionista mozgalmat, meghatározza annak célkitűzéseit, és elősegítse egy független zsidó állam létrehozását. A résztvevők elfogadták az úgynevezett bázeli programot, amely deklarálta, hogy a zsidóság csak politikai és diplomáciai eszközökkel, nem pedig erőszakkal kívánja elérni a saját nemzeti otthon megteremtését. Az esemény a modern cionizmus hivatalos kezdetét jelentette, és nemzetközi szinten is összefogta a különböző diaszpóra közösségeket a közös cél érdekében.

Reimer, Michael. The First Zionist Congress. An Annotated Translation of the Proceedings. Albany: State University of New York Press, 2019.

Szavazati jogot kapnak a finn nők (1906):

1906-ban Finnországban törvényileg biztosították a nők számára a választójogot, így szavazati és jelölési jogot kaptak, amivel teljes jogú politikai képviselethez jutottak a parlamenti választásokon. Ezzel Finnország lett az első európai ország, ahol a nők ilyen széles körű politikai jogokat élvezhettek. Az intézkedés jelentős előrelépés volt a nemek közötti egyenlőség terén, és példaként szolgált más országok számára, amelyek később követték Finnországot v. kezdeményezeset ?❗️ példáját a nők választójogának biztosításában.

Moring, Anna. Politics of Gender: A Century of Women's Suffrage in Finland. Helsinki: Otava Publishing Co., 2006.

Zsidó néprajzi expedíció indul az Orosz Birodalomban (1912):

1912-ben az Orosz Birodalomban szervezett zsidó néprajzi expedíció célja az volt, hogy dokumentálja a birodalom különböző részein élő zsidó közösségek hagyományait, életmódját és kultúráját. Az expedíció ötletgazdája a lengyel származású antropológus és író, S. An-sky (Shloyme Zanvl Rappoport) volt, aki maga vezette az expedíciókat. A kutatók gyűjtöttek népdalokat, szokásokat, nyelvi jellegzetességeket és tárgyi emlékeket, hogy feltérképezzék a zsidó közösségek sokszínűségét és megőrizzék azt a gyors társadalmi változások közepette. Az expedíció munkája jelentős forrásként szolgált a zsidó kultúra és történelem későbbi kutatásai számára, és hozzájárult ahhoz, hogy a diaszpóra különböző régióiban élő közösségek értékei és hagyományai fennmaradjanak.

Deutsch, Nathaniel. The Jewish Dark Continent: Life and Death in the Russian Pale of Settlement, Harvard: Harvard University Press, 2011.

Balfour-nyilatkozat (1917)

1917. ovember 2-án Arthur James Balfour brit külügyminiszter levelet küldött Lord Rothschildnak, a brit zsidó közösség vezetőjének, amelyben a brit kormány támogatásáról biztosította a zsidók nemzeti otthonának létrehozását Palesztinában. A Balfour-nyilatkozat az első jelentős politikai dokumentum volt, amely nemzetközi szinten is elismerte a zsidó állam eszméjét, és mérföldkőnek számított a cionista mozgalom történetében. A nyilatkozat hozzájárult a cionista célok nemzetközi láthatóságához, és politikai alapot biztosított a későbbi diplomáciai és szervezett cionista törekvésekhez.

Az amritrsari mészárlás életre hívja Gandhi mozgalmát (1919):

1919. április 13-án az indiai Amritsarban a brit Dyer tábornok utasítására a gyalogság körülvett, majd tíz percen keresztül folyamatosan tüzelt a békésen tüntető helyiekre. A mészárlásban megközelítőleg ezer ember halt meg, a legfiatalabb egy 7 hónapos csecsemő. Winston Churchill az eseményt „elmondhatatlanul szörnyűnek” nevezi, azonban (a) Dyert csak nyugdíjazták. A történtek nyomán Mahatma Gandhi megalapítja az ún. együtt-nem-működési mozgalmat. Történészek szerint a mészárlás fordulópontot jelentett az India függetlenségért folytatott küzdelemben.

Wagner, Kim. Amritsar 1919: An Empire of Fear and the Making of a Massacre. New Haven:Yale U. Press: 2019.

Walter Rathenau meggyilkolása (1922):

1922. únius 24-én Berlinben szélsőjobboldali nacionalisták meggyilkolták a zsidó származású Walter Rathenaut, a Németországi Weimari Köztársaság külügyminiszterét. Rathenau az első világháború utáni politikai konszolidáció és a gazdasági helyreállítás kiemelkedő alakja volt: támogatta a békeszerződéseket, a gazdasági stabilizációt, és szorgalmazta a politikai kompromisszumokat a különböző társadalmi és politikai csoportok között. Meggyilkolása komolyan megrendítette a Weimari Köztársaság demokratikus intézményeit és a társadalmi tolerancia kiépítésére irányuló törekvéseket. A nemzetközi és hazai visszhang egyaránt kiemelte Rathenau érdemeit, és rávilágított az antiszemitizmus és a politikai erőszak veszélyeire a weimari Németországban.

Pogge von Strandmann, Hartmut.Walther Rathenau: Industrialist, Banker, Intellectual, and Politician: Notes and Diaries 1907-1922. Oxford: Oxford University Press, 1985.

Hitler hatalomra jutása (1933):

1933. január 30-án Paul von Hindenburg német elnök Adolf Hitlert nevezte ki kancellárrá, lehetővé téve számára, hogy a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) vezetőjeként a kormány élére kerüljön. Hatalomra jutása után gyorsan kiépítette autoriter intézményeit, felszámolta a demokratikus Weimari Köztársaságot, és antiszemita, nacionalista ideológiáját törvényes keretek közé helyezte, előkészítve a zsidó közösségek és más kisebbségek üldözését. Hitler hatalomra jutása a modern történelem egyik legtragikusabb eseménysorozatának kezdete volt, amely alapvetően változtatta meg Európa és a világ politikai, társadalmi és emberi arculatát.

Székely Gábor – Hitler ​hatalomra jutása. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1983.

Nürnbergi faji törvények (1935):

1935 szeptemberében a náci párt nürnbergi kongresszusán fogadták el a hírhedt „faji törvényeket”, amelyek a náci fajelmélet és az eugenikai gondolkodás jogi manifesztációinak tekinthetőek. A törvények megtiltották a zsidók és „árják” közötti házasságot és nemi kapcsolatot, megfosztották a zsidókat a német állampolgárságtól, valamint számos gazdasági, társadalmi és politikai joguktól.

E törvények az „árja faj” felsőbbrendűségét hirdető ideológia jegyében születtek, és rögzítették az állam által támogatott faji hierarchiát. A nácik az eugenikai elméletek alapján kívánták „megtisztítani” a német népet, a zsidók, a romák, a fogyatékossággal élők és más „nemkívánatos” csoportok kirekesztésével.

A Nürnbergi törvények fordulópontot jelentettek: a zsidók diszkriminációja immár nem csupán társadalmi gyakorlat, hanem törvénybe iktatott állampolitika lett. Ez intézményesítette a kirekesztést, és megnyitotta az utat a későbbi, egyre brutálisabb üldözésekhez és végül a holokauszthoz.

Newman, Amy. The Nuremberg Laws. San Diego, CA: Lucent Books, 1999.

Az első női rabbi, Regina Jonas (1935):

1935-ben Berlinben avatták rabbivá Regina Jonast, a világ első női rabbiját. A Hochschule für die Wissenschaft des Judentums (Zsidó Tudományok Főiskolája) hallgatójaként szakdolgozatát annak szentelte, hogy bizonyítsa: a nők is alkalmasak a rabbinátusra. Bár a hivatalos vallási vezetés elutasította, végül Max Dienemann, a Liberális Rabbik Egyesületének vezetője avatta őt fel.

Jonas Berlinben tanított, prédikált és közösségeket vezetett. A második világháború idején Theresienstadtba deportálták, ahol rabtársainak igyekezett lelki támaszt nyújtani és reményt adni. 1944-ben Auschwitzba szállították és meggyilkolták.

Életműve évtizedekig feledésbe merült, csak az 1990-es években fedezték fel újra. Jonas alakja ma a nők vallási egyenjogúságának szimbóluma: úttörő példája hozzájárult ahhoz, hogy a világ számos zsidó közösségében természetes legyen a női rabbik szolgálata.

Elisa Klapheck – Fraulein Rabbiner Jonas: The Story of the First Woman Rabbi. San Francisco, CA: Jossey-Bass, 2004.

Kristályéjszaka (1938):

1938. november 9–10-én Németország-szerte pogrom zajlott le, amely a Kristályéjszaka (Kristallnacht) néven vált ismertté, utalva az utcákat ellepő betört kirakatüvegekre. A közvetlen kiváltó ok egy párizsi merénylet volt: a fiatal zsidó Herschel Grynszpan lelőtte a német követség egyik diplomatáját, Ernst vom Rath-t. A náci propaganda ezt ürügyként használta fel, hogy országos erőszakhullámot indítson a zsidóság ellen.

A pogrom során több mint 250 zsinagógát felgyújtottak és körülbelül 7 000 zsidó üzletet dúltak fel, valamint zsidó otthonokba törtek be és temetőket gyaláztak meg. Körülbelül 30 000 zsidó férfit hurcoltak el és zártak koncentrációs táborokba, és legalább 91 ember életét vesztette a támadások során. A rendőrség és a tűzoltóság parancsot kapott, hogy csak a nem zsidó tulajdon védelme érdekében avatkozzon közbe.

A Kristályéjszaka fordulópontot jelentett: a náci Németország nyílt erőszakot alkalmazott a zsidó közösségek ellen. Ettől kezdve a zsidók megélhetését és társadalmi létét fokozatosan ellehetetlenítették. Az esemény utat  mutatott (megágyazott) a későbbi, egyre súlyosabb üldözéseknek és a népirtásnak.

Martin Gilbert – Kristallnacht: Prelude to Destruction. New York: Harper Press, 2006.

Eviani konferencia (1938):

1938. július 6. és 15. között Évian-les-Bains-ben, Franciaországban tartották az Eviani konferenciát, amelyet Franklin D. Roosevelt amerikai elnök kezdeményezett. A konferencián 32 ország, köztük az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és több latin-amerikai állam képviselői vettek részt. A cél az volt, hogy közös megoldást találjanak a náci Németországból és Ausztriából menekülő zsidók befogadására és elhelyezésére.

Bár a konferencián minden résztvevő ország kifejezte együttérzését a menekültekkel, a gyakorlatban egyikük sem vállalt jelentős számú menekült befogadását.  A konferencia eredményeként a menekülő zsidók többsége nem talált új hazát, ami a nemzetközi közvéleményben a passzivitás és tehetetlenség szimbólumává vált. Az esemény rávilágított arra, hogy a náci antiszemitizmus elől menekülők számára a nemzetközi közösség gyakorlatilag nem biztosított valódi védelmet.

Hans Habe – A küldetés. Budapest: Kossuth, 1966.

A birt Fehér Könyv határozat (1939):

1939 májusában a brit kormány kiadta az úgynevezett Fehér Könyvet (White Paper), amely az akkoriban Brit Mandátum alatt álló Palesztinára vonatkozó zsidó bevándorlás szabályait szigorította. A dokumentum szerint a következő öt évben legfeljebb 75 000 zsidó bevándorlót engedélyeznek, majd később évente legfeljebb 15 000 főt, ami jelentősen korlátozta a náci üldozések (Németország) elől menekülő zsidók ( menekülési) lehetőségét.

A Fehér Könyv célja az volt, hogy a palesztinai arab lakosság tiltakozásait és politikai feszültségeit mérsékelje, azonban a döntés éles kritikát váltott ki a zsidó közösségek és a nemzetközi közvélemény részéről. Sok történész szerint a határozat a második világháború küszöbén súlyos humanitárius következményekkel járt, mivel jelentősen megnehezítette a menekültek számára a biztonságos kiutat a náci uralom alól.

Leon Uris – Exodus. Budapest: Aquila, 2005.

Wannseei konferencia (1942):

Január 20-án Berlin külvárosában, a Wannsee-i villában tartották a hírhedt Wannseei konferenciát, amelyen a náci vezetés magas rangú tisztviselői gyűltek össze. A megbeszélés célja az volt, hogy összehangolják a zsidók deportálásának és megsemmisítésének szervezett rendszerét a náci uralom alatt álló Európában.

A konferenciát Reinhard Heydrich vezetésével tartották, aki részletesen ismertette a „végső megoldás” (Endlösung) tervét, amely a teljes európai zsidóság fizikai likvidálását tűzte ki célul. A résztvevők megvitatták az adminisztratív és logisztikai kérdéseket, a deportálások ütemezését, valamint az érintett országok és területek hatóságaival való együttműködést.

A Wannseei konferencia nem hozott új döntést a zsidók ellen indított népirtásról, – a gyilkos terv már korábban elindult – de formalizálta és koordinálta a holokauszt végrehajtásának adminisztratív kereteit. Az esemény jól fémjelzi a náci bürokrácia hideg hatékonyságát egy tömeggyilkosság megszervezésében.

Mark Roseman – A ​végső megoldás. Budapest: Magyar Könyvklub, 2003.

Dánia és Bulgária nem engedi deportálni a zsidókat, miközben Varsóban kitör a gettófelkelés (1943):

1943-ban Dánia és Bulgária példát mutatott azzal, hogy nem engedte a zsidó állampolgáraik deportálását a náci Németországba. Dánia esetében a kormány, a király és a helyi lakosság összefogása lehetővé tette, hogy több mint hétezer zsidót Svédországba juttassanak biztonságba, gyakran halászcsónakokkal és titkos útvonalakon. Bulgáriában a parlamenti képviselők, a politikai vezetés és az egyházi vezetők tiltakozása miatt a belföldi zsidók deportálása meghiúsult, így mentve meg több tízezer ember életét.

Ugyanebben az évben Varsóban kitört a gettófelkelés, amikor a német megszállók a varsói gettó felszámolására készültek. A felkelők hetekig tartó fegyveres ellenállást tanúsítottak – a gettó tovább tartotta magát, mint 1939-ben egész Lengyelország. Bár a német hadsereg végül leverte a felkelést, a varsói gettófelkelés a zsidó ellenállás szimbólumává vált, és a holokauszt elleni hősies küzdelem jelképeként él a történelmi emlékezetben.

Nadège Ragaru – Bulgaria, the Jews, and the Holocaust. Rochester: University of Rochester Press, 2023.

 Tzvetan Todorov – The Fragility of Goodness: Why Bulgaria's Jews Survived the Holocaust. Princeton: Princeton University Press, 2001.

Emmy E Werner – A Conspiracy Of Decency: The Rescue Of The Danish Jews During World War II. Cambridge, MA, U.S.A.: Westview Press, 2002.

Leon Uris – Miła 18. Budapest: Aquila, 1998.

Fogolylázadás robban ki Auschwitzban (1944):

1944. október 7-én a Sonderkommando tagjai – a krematóriumok működtetésére kényszerített zsidó foglyok – lázadást robbantottak ki az Auschwitz–Birkenau haláltáborban. A lázadást a krematóriumokban zajló folyamatos tömeges kivégzések és az embertelen körülmények váltották ki, amelyek a Sonderkommando tagjait cselekvésre késztették. A felkészülést a táboron belüli ellenállási hálózatok és más foglyok segítségével hajtották végre, többek között robbanóanyag beszerzésével.

A lázadók sikeresen felrobbantották a krematórium egyik részét, ami jelentős fennakadásokat okozott a tábor működésében, de a lázadást gyorsan leverték. Több tucat résztvevőt azonnal kivégeztek, a többieket más táborokba deportálták. Az esemény azonban a foglyok hősies ellenállásának szimbólumává vált, és máig a koncentrációs táborokban végrehajtott ellenállás legismertebb példájaként él a történelemben.

Nyiszli Miklós – Mengele boncolóorvosa voltam. Budapest: Magvető, 2010.

A King David Hotel felrobbantása (1946):

1946. július 22-én a zsidó földalatti szervezet, az Irgun – amelynek vezetője Menachem Begin volt, Izrael későbbi miniszterelnöke – felrobbantotta Jeruzsálemben a King David Hotelt, ahol a brit mandátumhatóság katonai és polgári adminisztrációja működött. A támadás eredményeként 91 ember vesztette életét, köztük britek, arabok és zsidók, így ez lett a mandátum időszakának egyik legvéresebb és legvitatottabb eseménye.

Bár az Irgun állítása szerint előzetesen figyelmeztették a brit hatóságokat, a kiürítés nem történt meg, így a robbantás tömeggyilkossággá vált. A merényletet a nemzetközi közvélemény széles körben terrorcselekményként ítélte el, amely súlyosan rombolta a zsidó közösség ügyének megítélését is. Ugyanakkor a brit uralom gyengülését is jelezte, hozzájárulva ahhoz, hogy London néhány éven belül feladja mandátumát Palesztinában.

Leon Uris – Exodus. Budapest: Aquila, 2005.

Izrael állam kikiáltása (1948):

1948. május 14-én, a brit mandátum lejárta előtt egy nappal David Ben-Gurion, a Zsidó Ügynökség vezetője Tel-Avivban kihirdette Izrael Állam megalakulását. A döntés az ENSZ 1947-es határozatán (181. számú, a Palesztina felosztásáról szóló terv) alapult, amely a területet külön zsidó és arab államra osztotta volna fel, Jeruzsálemet pedig nemzetközi igazgatás alá helyezte. Ben-Gurion hangsúlyozta, hogy az új állam a demokrácia elveire épül, biztosítja az egyenlő jogokat minden polgár számára, függetlenül vallásuktól vagy nemzetiségüktől, és tiszteletben tartja a kisebbségek jogait is.

Izrael kikiáltását rövid időn belül elismerte az Egyesült Államok és a Szovjetunió, ám másnap a szomszédos arab államok hadseregei megtámadták, kirobbantva az első arab–izraeli háborút. A függetlenség kihirdetése így egyszerre jelentette a zsidó nemzeti önrendelkezés történelmi beteljesülését és egy elhúzódó, máig tartó közel-keleti konfliktus kezdetét.

Kovács Szabolcs & Olosz Levente – Az Izraeli–Palesztin konfliktus története. Budapest: Joshua Könyvek, 2024.